"Sokan azt gondolják, hogy......" Az Iskolaérettségről

Készült: 2019. május 06. hétfő

Sokan azt gondolják, hogy az iskolaérettség legfontosabb feltétele, hogy milyen magas a gyerek, hány kiló, tud-e cipőt kötni vagy ismeri-e az irányokat. Természetesen, ezek is nagyon fontosak, hiszen az öltözködés, a cipzárral, a gombokkal, fűzőkkel való bajlódás alaposan lelassíthatja, zavarhatja a gyereket, ha nem rendelkezik megfelelő gyakorlattal. A mai gyerekek többsége ennek is híján van. Nem volt rá idő, hogy megtanulja, hangzik a válasz. A sietős reggelek, a délutánok az oviban, a kapkodós hétvégék nem tették lehetővé, hogy kellő türelemmel és akarattal elboldoguljon a gyerek. A szülő türelmetlen, fáradt, ingerült, mert őt is ezer inger éri a munkahelyén, az utakon és gyakorlatilag mindenhol, ahol megfordul, ezért a gyorsabb és könnyebb lehetőséget választja. Megcsinálja a gyerek helyett, hogy az idő ne fusson ki alóluk.  

A gyerek meg áll, várja, hogy a zokniba bújtassák a lábát, felhajtsák a kabátja ujját, fejébe nyomják a sapkáját. Ilyenkor a szülő alapvető szükségletétől fosztja meg a gyereket: az önállóságától. Az a kisgyerek, aki ilyesmit nem tanul meg, később nehezen boldogul más önálló tevékenységgel is. Egy életen át nem lehet gumis derekú nadrágban vagy tépőzáras cipőben járni.  

A ma iskolába igyekvő vagy csak készülő gyerekek jó része nehezen köszön, még nehezebben fejezi ki magát szóban. Tudom, a köszönés mindig kardinális kérdés, de annak elhagyása vagy rossz időben, rossz helyen való használata kellemetlen következményekkel jár. Mivel sokszor a felnőtt sem tudja pontosan, hogy kinek és hogyan köszönjön, ezért a gyerek is össze van zavarodva. Neki mindenki szia-számba megy, legyen az a szomszéd néni, az óvónő vagy a postás. És ennél a kérdésnél, amit lazán félre szoktunk söpörni mostanában, lassan megmutatkozik a társadalmunk és a benne élők felé mutatott tiszteletlenség. Nem mindegy, hogy kit hogyan szólítunk meg. Igenis vannak társadalmi normák, szabályok, amelyeket szeretnénk a nap ezer órájában félresöpörni, de ez azzal is jár, hogy nem tiszteljük a másikat. Lehet magázódva köszönni annak, aki fiatalabb, és a gyógyszertári pult mögött dolgozik, igenis lehet vidáman és udvariasan köszönteni reggelente a buszsofőrt, nemcsak hellóval. Ahogy a szülők az iskolában. Gyakran a tanító néni is csak sziát kap. Ez ma már megegyezés kérdése.   Sajnos az is nehézére esik a felnőttnek, hogy azt mondja, Klári néni, ehelyett Klárinak szóltja a gyermekét tanító pedagógust. Bármennyire banálisnak tűnik, ez a változó világ hozadéka, de azt a törmeléket is sodorja magával, ami szerint, mindenki egyforma, egyenlő és ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik. 

Mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. De soha eddig a világmindenségben nem volt jellemző az, hogy ennyire egy szinten akart lenni mindenki. A gyerek nem lehet azonos lépcsőn felnőttel, az idős a fiatallal, a férfi a nővel. Vannak magasabb és alacsonyabb beosztású emberek és nemcsak azért kell tisztelni őket, mert a létra nem ugyanazon fokán állunk, hanem azért is, mert valamilyen módon többet tettek le az asztalra, mint mi. A ma embere ezt pokoli kínnak éli meg. 

Csapkod, bírál, hőbörög, pedig egyszerű tény: nem vagyunk egyenrangúak. Vagyis sok mindenben nem. De ez nem baj.

Az otthonról hozott alapvető tanulások egyike lenne az is, hogy egymásra figyeljünk. Arra is fel kell hívni a gyerek figyelmét, hogy várja meg, amíg a másik befejezi a mondandóját, ne vágjon a szavába és a türelme sokszor kifizetődőbb, mint gondolná. Az is a felnőttek sodró mindennapjainak következménye, hogy a gyerek nem használ olyan kifejezéseket, amellyel kérni tud vagy megköszön bármit is. Az egészségedre, a tessék, az elvehetem-e, a hozzányúlhatok-e ahhoz szinte kiveszőfélben van. Aki ebben kételkedne, mert azt hiszi, hogy ez a világ nem ezt termeli ki, csak menjen be egy nagyobb üzletbe, egy játszóházba vagy moziba. Azonnal meg fogja érteni, hogy mennyire elszabadultak a dolgok. Sokan úgy védekeznek ez ellen, hogy nem vesznek róla tudomást. Azzal, hogy a gyerek már csak ilyen, el is intézhető a nemtörődömség. 

A gyerek nem ilyen. Sok mindent megfigyel, követ, lát, értékel. A minta pedig a felnőtt. Nem a szavai, nem a félmegjegyzései, amiről azt gondolja, hogy nem is értette a gyereke, hanem az a mozdulat, amikor kidobja a csikket a kocsi ablakán, amikor tolakszik, amikor nem kér elnézést a bevásárlókocsival való ütközésnél, amikor úgy megy be az ajtón, hogy ketten is a félfára szorulnak miatta. Ezeket mind-mind látja és elraktározza a gyerek. A tisztelet nem prédikálással tanítható. 

A nevelés nem egyszerű munka. Strapás mind szavakkal, mind tettekkel. Nagy a konfrontálódás lehetősége. Még ha ezt nehezen is ismerjük el és nagyon sokszor nem díjazzuk, vagy kioktatásnak minősítjük. Mindig tanulunk. Felnőttként is. Naponta szembesülünk azzal, hogy mások miket mernek megtenni vagy épp nem megtenni velünk szemben. Ezeket kicsiben visszük tovább a gyerekeink életébe, ezért mérhetetlenül fontos az, amit és ahogy teszünk otthon. Szülőnek lenni nem jó buli, hanem felelősség, kitartó munka és következetesség is a sok öröm mellett. A fáradozást, a folytonos aggódást pedig csak ráadásnak kapjuk a szülői lét palettájára. De rajtunk áll vagy bukik minden. Majdnem minden. 

 

Forrás: https://hildasagok.blog.hu/api/trackback/id/14763532 2019. 05. 02